Adjon az Isten!
Nem rég útjára indult a magyar monarhizmus portálja a Regnum . A Szent Korona Rádió Pánczél Hegedüs Jánossal készített interjút amit alább olvashatok. Az oldalról és tartalmáról egy későbbi bejegyzésemben fogok írni, hisz nekem is most jutott tudomásomra az oldal léte, ezért nem tudok véleményt írni az oldalról, de mindenképpen érdemes megnézni.
Az SzKR interjúja Pánczél Hegedüs Jánossal:
Keményvonalas keresztény értékrend, mély királyságpártiság (azaz monarchizmus), erős konzervativizmus, és szép, igényes megjelenés - ez jellemzi a most indult monarchista portált, a Regnum!-ot. A lap alapítójával, tulajdonosával beszélgettünk.
Miért érezted úgy, hogy szükséges egy ilyen portál?
Közel egy éve indult, teljesen magán kezdeményezéssel a Monarchista Gondolatok blog, amelynek az volt az oka, hogy volt egy olyan erős időszak az életemben, hogy sok mindenkinek kellett ugyanazt elmondanom a királysággal kapcsolatosan. A helyzet adta magát, hogy ezt egyszerűsítsük és ezért megcsináltam a blogot. A blog egy év alatt kinőtte magát, a visszajelzések alapján elég szépen. Olyan médiumot kellett létrehozni, ami a megváltozott igényeket és - reményeim szerint – lehetőségeket is ki tudja elégíteni. A portál valóban egy új fejezet szándékozik lenni a magyar monarchizmus történetében (ha van ilyen most persze). Felvilágosítani, szervezni, szellemi műhelyként igyekszik egyszerre fellépni azzal a céllal, hogy mindenkinek segítségül szolgáljon, aki a magyar királysággal számol, mint alternatívával.
Kikből áll a szerkesztőség?
Ilyen jelenleg nincsen, de nincs is most szükség még rá, azt gondolom. Egy lazábban szervezett közösség van a portál mögött, amelyben mindenki magánember. A saját szabadidőnkből, munkánktól, családunktól elvett órákban építjük a közösséget, mindenki úgy, ahogyan képességei és lehetőségei engedik. Eddig minden zsebből ment, vagy éppen emberek felajánlották a segítségüket, munkájukat ingyen, amelyet én nagyon sokra tartok. Azok, akik valamilyen munkával – a legtöbbször tartalmakkal – eddig valamit tettek a királyság terjesztéséért Magyarországon, azokat a portál impresszumában lehet olvasni.
Kik a támogatóitok?
Vannak olyan online médiumok (blogok, portálok), akik támogatják ezt az egészet, megjelenéssel, „keresztbeírással”, anyagokkal. E mellett vannak segítők, akik jelentkeztek a blog kapcsán még és szórólapokkal, matricák, újság terjesztéssel segédkeztek. E mellett vannak társadalmi-, vallási szervezetek, amelyek szimpatizálnak velünk.
Az induló cikketekben "Keresztény és monarchista akcióért" kiáltotok. Ez mit is takarna, hogy nézne ki egy ilyen „akció”?
A blogon beszéltem többször is „monarchista akcióról”, amelynek az alapja olyan aktív monarchizmus, amelyet nagyon szimpatikusan a francia monarchisták képviselnek például hasonlóan köztársasági terepen, vagy a spanyol kombattáns monarchisták (karlisták, falangisták) és tulajdonképpen a királyság megvallását jelenti, különböző eszközökkel. A franciák esetében ez egészen széles skálán mozog; tv műsorokban nyílt vita, demonstrálás a Jean d’Arc szobor előtt, vagy éppen átragasztani a Voltaire, Marat utcatáblákat Párizsban. A lényeg mindig ugyanaz; aktívan, írásban, szóban, cselekedettel hangot adni annak, hogy a királyság nem ostobaság, nem nosztalgia, nem elvágyódás, és nem vértelen szobafilozófusok, vagy otthonragadt álmodozók fantazmagóriája, hanem egy konzekvens létforma. Azt gondolom, hogy ezt nekünk magyaroknak nagyon sajnálatos, hogy (újra)magyarázni kell, hiszen ebben éltünk ezer éven át, és magunknak alakítottuk ki, nem úgy, mint a köztársaságokat. A köztársaság vezetői mindig a népszuverenitásra hivatkoznak, pedig egyetlen köztársaságról (1918, 1919, 1946, 1949, 1989) sem döntött a nép! A köztársaságok mindig a népre hivatkozva, de lényegében politikai alkukban jöttek létre Magyarországon, vagy megszállás alatt (1946, 1949), vagy a megszállás árnyékában (1989, 1918, 1919) és minden esetben jelen voltak a kommunisták, akiknek más államforma nem felelt volna meg. A kereszténység vallási gyakorlata a részemről nem politikai program, hanem értékrend, amely a konzervatív életszemlélethez, sőt életvitelhez mellé, természetes támaszt és perspektívát is ad.
Milyen terveitek vannak a portállal? Tudtok majd egy igazi közösségépítő erő lenni, amiből később tovább is léphettek? Vagy jelenleg csak le akarjátok porolni a királyságot és egy szép nagy vitrinbe helyezni?
A terv az, hogy egy erős és színvonalas magyar monarchista közösség kialakuljon. E mellett fontos, hogy mindazoknak információt nyújtsunk, akiket a királyságunk érdekel ugyanúgy a jövőt, mint a múltat illetően. A portál szerintem jól strukturált ahhoz, hogy elinduljunk, idővel a valós lehetőségeket és igényeket figyelembe véve persze lehet majd még csiszolgatni. Terveim ezzel kapcsolatosan már most is vannak. A visszajelzések ezzel kapcsolatosan eddig nagyon pozitívak, minden napra jut egy-két segítő vagy csak érdeklődő, akiket meg kell válaszolni, és foglalkozni kell velük, illetve regisztrálni őket. Bevallom, hogy erre csak egy-két hónap múlva számítottam, nem az oldal indulása után egy héttel.
A kérdés második részére válaszolva, biztosan szükség van arra, hogy „leporoljuk” a királyságunkat, sőt valószínűleg egy jó nagy „fürdetésre” is szükség lesz ezzel kapcsolatosan. Hat évtizede ehhez a témához nem nyúlt senki sem, és ha nyúlt, akkor is inkább csak a politikai groteszk, vagy az abszurd kategóriába volt az csak sorolható, amelyet nem a téma, hanem a személyek vagy az eszközök határoztak meg leginkább. Vitrinbe azonban semmiképpen sem helyezném, mert az egyet jelentene a róla való lemondással, aminek van egy sor olyan következménye, melyeket nem tudnék felvállalni jelenleg. Elfogadnám ezzel, például azt, inverz módon biztosan, hogy van felvállalható köztársasági politikai hagyományunk, ami nyílván nonszensz állítás (Károlyi, Jászi, Kovács György, Tildy, Kun, Kádár, Rákosi, stb.). Nem gondolom e mellett például, hogy a jelenlegi közjogi abszurditás megfelelő ennek az országnak és nem gondolom, hogy a „köztársaságiság” valamilyen szinten is hozzájárult volna a nagyságunkhoz, vagy éppen az ország lakosainak a boldogulásához, ennek ellenkezője viszont könnyen belátható, csak éppen részproblémákkal sokkal többet foglalkozik a napi politika, mint az egészet érintő döntésekkel. A köztársaság a magyarság zuhanásának a kísérője, amióta csak felütötte a fejét a történelmünkben (1918).
Mi a véleményed a nemzeti oldalról, úgy egészében?
Szerintem nem jó a „nemzeti oldal” kifejezés, hiszen a kurrens kormányfő is egy nyilatkozatban „nemzetinek” mondta magát, ebből is látszik, hogy ez a fogalom meglehetősen relatív. Sokkal megfelelőbb a „nemzeti radikalizmus” kifejezés szerintem, amely egy releváns politikai áramlat ma Magyarországon, de sajnos több kihívással is küszködik jelenleg. Szeretném leszögezni az elején, hogy magamat konzervatívnak tartom elsősorban, így reményeim szerint ebből a pozícióból van lehetőségem véleményt mondani a hazai nemzeti radikalizmusról és nem annak részeként, ami talán így elegendő indok arra, hogy nem vagyok elfogult. A radikalizmusnak a legnagyobb csapdája az, hogy egy politikai szervezet, de akár egy szereplő is, nem maradhat örökre „radikális”. A nemzeti radikalizmus legnagyobb relevanciája itthon 2006-2007-ben volt a rendszerváltás után, amikor országos szinten elfogadhatóak voltak sok ember számára „radikális” és „nemzeti” követelések és politikai akciók, a társadalom különböző rétegeiben is, a tömegkommunikációs tálalás ellenére. Az áttörés azonban elmaradt, és még egy egyszerű kormányváltást sem tudott kicsikarni a spontán szerveződő nemzeti radikalizmus, aminek nyilván az volt az oka, hogy egyrészt az adott pillanatban (mondjuk 2007. márciusig) nem sikerült a társadalomból egy reprezentatív tömeg mozgósítása és megnyerése az ügy mellett. Másrészt meg azért, mert a jelenlegi (amely kis eltéréssel az akkori is volt) politikai teret uraló pártok elhatárolódtak mindattól, amit ez a „zsigeri nemzeti reakció” jelentett társadalmi és politikai szinten. A nemzeti radikalizmusnak tehát a nagy, utcai harcokkal tűzdelt zenitjén túl vagyunk, ezt azonban nem mindenki hajlandó tudomásul venni a radikálisok közül, pláne nem ennek az eredménytelenségét, ami azt gondolom politikai botorság is. Jelenleg a releváns nemzeti radikalizmus kérdése az, hogy milyen utat választ, hogy érvényesülhessen?
Itt én három lehetőséget látok alapvetően; az első az, hogy az egyszerű szélsőjobboldalisághoz csapódik, amelyet ma Magyarországon most is a nyilasok képviselnek a leginkább, elkeserítően nagy népszerűséggel. A régi nyilas politikai narratívák, amely vagy hazugságokon (Szálasi az utolsó legitim államfő volt), vagy erős történelmi-, vagy elméleti csúsztatásokon (a hungarizmus meg nem valósult, papírszagú citátumai Szálasitól, illetve a nyilasok „védték” az országot a vörös veszély ellen mítosz), esetleg egyszerűen érzelmi befolyásolhatóságon és politikai éretlenségen alapulnak. Én ezt az utat tartom a legveszélyesebbnek a nemzeti radikalizmus számára, hiszen a nyilasok – Mindszenty József szavaival élve, a „zöld kommunisták” – ugyanolyan forradalmi és törvénytelen megoldást képviseltek a Magyarország számára, mint a szélsőbaloldaliak a maguk idejében. Van egy másik út, amelyet ilyen „betyár radikalizmusnak” is hívhatunk, és amely lényegében soha nem lép(ett) át egy szubkultúrákra jellemző stílusjegyeken, ezért nem is kell, és nem is lehet másként kezelni ezt az utat, amelyet én leginkább Budaházy György nevéhez fűzök, de nyílván itt másokat is meg lehetne említeni. Alapvetően érvénytelennek, és többszörösen is zsákutcásnak tartom ezt az utat, amely 2006 megoldásai kísérletei közül az egyiket erőszakolná most is 2009-ben, és láthatóan más elképzelése nincs is nagyon. Van egy harmadik út is, amelyben a radikalizmus az új kezdetet mutatja meg azok számára, akik az látják, hogy az 1989-es politikai status quo-n kívül kell keresni a megoldást, mert húsz év után ez a „kiegyezés” a kommunista párt és a volt ellenzékiek (demokraták) – ahogy Sólyom László nevezte még az Alkotmánybíróság fejeként – kifutotta magát. Ez a kiegyezés jelenleg már nem képes nemzeti egységet eredményezni, sokkal inkább egy önmagát fenntartó pártokráciáról beszélhetünk, amelyben több rendszerváltó pártcsoportosulás is elvérezni látszik (SZDSZ, MDF, FKGP), vagy önmagával ellentétesen átalakult, hogy kiszolgáljon egy igényt (Fidesz). Ennek az én kategóriám szerinti „harmadik utas” radikalizmusnak az lehet az érvénye, hogy az 1989-es berendezkedéstől próbálja meg függetleníteni magát, több vagy kevesebb eséllyel és újra próbálja értékelni mindazt, ami azóta történt. Úgy gondolom, hogy egy ilyen nemzeti radikalizmusnak – a jelenlegi esetlegességek és sokszori zagyvaságok ellenére is – lehet, hogy van érvénye 2009-ben, és főleg ezután is a magyar politikai életben, amennyiben kiérlelt programmal, és a programhoz kapcsolódó eszközökkel rendelkezik ebben a köztársaságban, máskülönben az „elmiépesedés” sorsa várja, amelyet kiválóan megfigyelhettünk az elmúlt években. Ezt az utat látszik talán egyre erősebben járni a Jobbik, és több politikai súllyal még nem rendelkező szervezet még.
Én konzervatívként sem tudok erre a legutolsó irányvonalra finnyásan tekinteni, és nem mondom azt, hogy csakis a létező magyar jobb(közép)oldallal érdemes foglalkozni. Miért is kellene ezt tennem? A magyar konzervativizmus és a nemzeti radikalizmus között létezett történelmi távlatokban is egység, amelyből az a megoldás bizonyult életképesnek, melyben a konzervatív politikai vezetéshez, és célokhoz idomult a magyar radikalizmus irányvonala, amely meghozta a radikalizmusnak a letisztulást és szükséges leszakadásokat. Ilyen példákkal és tanulságokkal az 1919-1921 közötti korszak bírhat a jelen számára is. Ez a konstelláció ma is nyitott lehet, bizonyos tekintetben sokkal inkább nyitottabb, mint a létező jobboldallal egy önfeledt összeborulás. Ehhez azonban a nemzeti radikalizmusnak el kell vágnia kötelékeit azzal a szegmenssel, amely egyszerűen csak szélsőjobboldali vagy csak egy szubkulturális jelenségként kezelhető, és konzervatív értékeket és célokat kell magáévá tenni, hiszen ahogyan említettem a radikalizmus hosszú távon nem hozhat eredményt, nem képviselhető mindig ugyanúgy és ugyanott, tekintettel, hogy a mozgósító korszaknak – igazi eredmények nélkül - vége van, a politikai tőke pedig összekovácsolódott. A szalonképesség, amelyet nem annyira a jelenlegi politikai elit, mint inkább a magyar jobboldali politikai hagyomány diktálhat a „harmadik utasoknak”, azonban minden radikális számára betartandó minimum, hogy ne legyen belőlük politikai hulla, ahogyan mondjuk a MIÉP esetében bekövetkezett.
Fontos kritériumnak tartom a nemzeti radikalizmusra jellemző „ideológiai katyvasz” felszámolását is. Jellemző példával hadd éljek, amely ebben az esetben legyen Horthy Miklós kormányzó személye és cselekedetei, aki nagy tiszteletnek örvend ezen az oldalon. Horthy Miklóssal kapcsolatosan nem veszik figyelembe, hogy ő nemet mondott a szélsőjobboldali politizálásra, politikusainak a döntő többsége pedig konzervatív államférfi volt, hatalmát azonban az ellenforradalomnak köszönhette, amelynek a szellemisége és pozitív tartalmai (mely nem csekély volt) jobban át kellene, hogy hassa a nemzeti radikalizmust. Politikai ideálja azonban haláláig Ferenc József királyunk volt, az első avatott vitéz is, a kormányzó személyes felkérésére egy Habsburg főherceg volt. Halála előtt is, a számüzetésben a Habsburg-ház trónigénye mellett tette le a voksát, és a királyságot tartotta szuverén államformának csak a nemzet számára, ahogyan azt, az emlékirataiban kifejtette. Ennek ellenére sokan vannak, akik Horthyra és Szálasi Ferencre ugyanúgy igent mondanak a nemzeti radikálisok közül, ami ugye a nonszensz kategóriája. Két különböző út, két különböző megoldással, amelyek nem érnek össze. Következetesség kell mindenképpen a nemzeti radikalizmusban is, és ennek az „ideológiai katyvasznak” a felszámolása is, amely veszélyezteti az integritást is ezen az oldalon.
Ha már szóba kerültek a Habsburgok, az átlag nemzeti érzelmű olvasónak visszatetszést keltenek a „monarchizmus” és a „monarchista” kifejezések. „Habsburg-seggnyalással” vádolják meg őket, és rózsaszín álomnak tekintik a királyságot. Mit üzennél nekik, illetve mivel tudnád őket meggyőzni?
Nos, ezen a ponton sok mindent el lehetne és el is kell majd még mondani. Alapvetően a „Habsburg-seggnyalást” republikánus és még inkább balos frazeológiának tartom. Az a fajta függetlenségi politika, amely sok gyökérrel rendelkezik a magyar történelemben ebben a két nagy irányzatban látszott kicsúcsosodni a leginkább a XX. században. Az elmúlt kommunista diktatúra azonban csak bebetonozta ezt a vélekedést az emberekben sajnos, amely leginkább most a nemzeti radikalizmusban tűnik fel a legerősebben egészen nonszensz módon. A nemzeti radikalizmust vezető pártjának első embere nemrég azt nyilatkozta, hogy „elhazudták a Habsburgok az eredetünket”, ami nyilvánvalóan értelmezhetetlen kijelentés. A magyar történelemben az első Habsburg uralkodónk (Albert) és az ezeddig utolsó (IV. Boldog Károly) is remek uralkodó volt, akik megtartották a magyar nemzetet és ragaszkodtak hozzá halálukig. Albert a török elleni viaskodásban, vérhasban, IV. Boldog Károly pedig súlyosan betegen és életszentségben halt meg, a restaurációs kísérleteinek az elbukása után, belebetegedve abba lelkileg, hogy felkent királyként kitoloncolták az országából, amelyet Isten rábízott. Károly király a XX. században is alapvetően Isten akaratából tekintette magát királynak, és a magyarokat a legkiválóbb nemzetnek tartotta. Voltak olyan Habsburg királyok is, akiket nagyon is lehet és kell bírálni alanyi jogon (II. József, I. Rudolf), de ilyeneket találhatunk a Turul-, azaz Árpád dinasztiában is (Kun László, II. László, IV. István ellenkirályok, V. István), és más dinasztiáinkban is, akik királyokat adtak a nemzetnek. A Magyar Királyságban a király nemzetfeletti személy volt, hatalmát Istentől nyerte, és a nemzet koronázta meg. A Habsburg királyainkat a magyar nemzet választotta meg, szabad akaratukból, törvényesen ültek a magyar trónon. A levert szabadságharcaink után minden alkalommal valódi kiegyezés jött létre, amely a nemzet boldogulását szolgálta minden esetben. Nem 1849-et kell tekinteni, hanem 1867-et, azt gondolom. A jelenlegi trónörökös, Ottó főherceg pedig személyesen megkoszorúzta Kossuth Lajos szobrát, egyik kedvenc költője pedig Petőfi Sándor. Miről beszélünk akkor? Azokat a kérdéseket, amelyeknek nincsen relevanciájuk nem vessük fel tehát, csak azért, hogy régi sérelmeken lovagoljunk, amelyek felett a történelem régen ítéletet mondott, és megoldás született. A történelem nem kő, hanem folyó. Ki merné Mária Teréziára, Ferenc Józsefre, III. Károlyra azt mondani, hogy rossz uralkodó volt és nem tekintette a nemzet érdekeit szem előtt? És legfőképpen ki ne ismerné ezeket a neveket még ma is? A köztársaságok hány olyan pozitív nagyságot tudnak felmutatni, amilyenek a királyságunkban voltak? A monarchizmus lényege a királyságunk helyreállítása, saját törvényeink szerint, mivel a legutolsó trónfosztás (1921) törvénytelen volt a történeti alkotmányunk alapján. Ezeket miért ne kellene figyelembe vennünk, amikor manapság egy kommunista diktatúra alatt hozott alaptörvényt hívunk ideiglenes alkotmánynak? A kettő közül vajon melyik bír nagyobb közjogi érvénnyel, hogyha a magyar történelem egészét tekintjük?
Mi lesz a Monarchista Gondolatokkal bloggal?
Jó kérdés, nem tudom még. Azt a blogot praktikumból hoztam létre, mert túl sok embernek kellett egy időben ugyanazt elmondanom a királysággal kapcsolatosan. Egy év alatt bőven kinőtte magát. Legnagyobb eredménynek azt tartom, hogy sokan rátaláltak és aktivizálták magukat és elkezdtek gondolkodni a királyságunkban. Nem vagyok a forradalmi megoldásoknak a híve, ezért úgy döntöttem, hogy az igényekre és a lehetőségekre bízom az egészet. Ameddig szükség van rá, addig létezni fog.
Zárásképpen muszáj megkérdeznem, mert mindenki ezzel nyaggat: mikor lesz új Miles Christi kiadvány?
Örülök, hogy ilyen kereslet van rá a környezetedben! Jelenleg ugyanaz az átok sújtja a Miles Christit is, amelynek a főszerkesztője vagyok, ami a magyar könyvkiadást is; nincsen anyagi fedezet a kiadására. A lap a maga tekintetében szerintem egyedülálló, hiszen az Ecclesia Militans (Harcos Egyház) mellett a hagyományhű katolicizmust, illetve a magyar konzervativizmust, és monarchizmust képviseli. A lap terjedelme (180-200 oldal számonként), tematikája (nagyobbrészt hosszabb terjedelmű tanulmányok) egyaránt azt a célt szolgálja, hogy a téma és az elkötelezettség komolyságát is megmutassa a szerzők részéről. Sajnos, az idők folyamán felmerültek a szerzők közötti ellentétek is, amelynek jómagam is alanya voltam néha. A Miles Christi ezért is jelenleg most álmát alussza, nem tudom meddig. A régi példányok azonban még most is minőséget képviselnek, én úgy látom, sőt azt gondolom valamennyire korán is szólaltunk meg velük, ami azonban nem feltétlenül baj. Így legalább a szünet talán nem annyira tűnik fel másoknak.
Az interjú végén szeretném megköszönni Turner Gábornak a támogatást, amiért támogatta a magyar monarchizmust azzal, hogy folyamatosan átvett írásokat a Monarchista Gondolatokról, ezzel sokszor vállalva a konfliktust, ami nyilván nagyobbrészt információhiányból származott.
Az IGEN.HU is interjút készített Pánczél Hegedűs Jánossal szintén ezen témában, "Nemcsak állam- hanem létforma is a királyság" címmel. Abban az interjúban is olvashatóak fontos kérdések és válaszok, melyek elolvasását csak ajánlani tudjuk.
(Szent Korona Rádió)
